A Szent János-nap és a nyári napforduló

szimbolikája és ünnepei

 A június 24-i Szent János-nap az év egyik legősibb és legsokoldalúbb ünnepe, amely a nyári napfordulóhoz kapcsolódik – a leghosszabb nappalok időszakához, amikor a fény a csúcspontjára ér. Az ünnep gyökerei pogány hagyományokra nyúlnak vissza, de a kereszténység is saját tartalommal töltötte meg. E különleges időszak az emberek számára a természettel való egységet, a megújulást és a belső megtisztulást jelentette – mindezt tűz, tánc, zene és közösségi szertartások révén.

A keresztény ünneplés rétegződése és a pogány elemek megtartása

A kereszténység – különösen a korai időkben – ügyesen integrálta a helyi pogány hagyományokat. A nyári napforduló már az ókorban is jelentős ünnep volt: tűzgyújtással, tánccal, vízszertartásokkal köszöntötték a fényt és az élet bőségét. A kereszténység ezeket az elemeket nem elutasította, hanem átértelmezte.

A tűz például, amely korábban a nap erejét, a termékenységet és a gonosz elűzését szolgálta, keresztény értelmezésben Krisztus fényének és a lelki megtisztulásnak szimbólumává vált. A tűzugrás is megmaradt sok helyen, mint népi hagyomány – akár vallási tartalom nélkül is, de az ünnep részeként.

Keresztelő Szent János mint a fény tanúja

A keresztény liturgiában Keresztelő Szent János kiemelt jelentőséggel bír. Ő az egyetlen olyan szent, akinek az egyház nemcsak a vértanúságát, hanem a születését is ünnepli – ez önmagában is jelzi különleges szerepét. A Biblia szerint „nem ő volt a világosság, hanem azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról” (Jn 1,8). Ez a világosság Jézus Krisztus, akinek eljövetelét János hirdette.

Az ő születésnapja – június 24. – a fény tetőpontjának végét is jelzi, hiszen e nap után a nappalok rövidülni kezdenek. Ezzel szemben Jézus születésnapja (december 25.) után a fény visszatér, a nappalok ismét hosszabbodnak. Ez a szimbolikus időrend mély teológiai üzenetet hordoz: > „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” – mondja János Jézusról (Jn 3,30)

Ez az idézet nemcsak alázatát, hanem kozmikus rendbe illeszkedését is kifejezi: a természet ritmusán keresztül válik érthetővé a megváltás misztériuma.

A tűz például, amely korábban a nap erejét, a termékenységet és a gonosz elűzését szolgálta, keresztény értelmezésben Krisztus fényének és a lelki megtisztulásnak szimbólumává vált. A tűzugrás is megmaradt sok helyen, mint népi hagyomány – akár vallási tartalom nélkül is, de az ünnep részeként.

 A Szent János-nap dátumának alakulása a történelem során

A Szent János-nap (június 24.) eredetileg a nyári napfordulóhoz kapcsolódott, amely az északi féltekén az év leghosszabb nappala. A régi naptárakban – különösen a Julián-naptár idején – a napforduló valóban június 24-re esett, így a kereszténység logikusan ehhez a dátumhoz kötötte Keresztelő Szent János születésének ünnepét.

 Azonban a Gergely-naptár bevezetése (1582) – amely a Julián-naptár pontatlanságait korrigálta – fokozatosan eltolta a csillagászati napforduló időpontját. Ennek következtében a nyári napforduló ma már általában június 20–21. körül következik be, míg Szent János napja továbbra is június 24-én maradt az egyházi naptárban.

Ez a háromnapos eltérés, amint azt korábban is említettem, nem csupán technikai különbség: szimbolikus jelentőséggel is bír. A keresztény hagyomány szerint János születésétől kezdve a nappalok rövidülnek, míg Jézus (december 24–25.) születésétől újra hosszabbodnak – ezzel is kifejezve János alázatát és Krisztus növekvő fényét: > „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” (Jn 3,30)

A néphagyomány és a szabadkőműves rituálék azonban továbbra is a napfordulóhoz igazodnak. Egyes szabadkőműves közösségek például június 21-én tartják a Szent János-napi ünnepséget, hogy pontosabban illeszkedjenek a fény maximumához. Más közösségek viszont megőrzik a június 24-i dátumot, tiszteletben tartva a keresztény és történelmi hagyományokat.

Ez a dátumeltolódás tehát nem csökkenti az ünnep jelentőségét – inkább rétegezi és gazdagítja azt: a csillagászati, vallási és spirituális időszámítás különböző síkjait kapcsolja össze.

Szent János ünnepe tehát egyszerre sajátította ki a fény ünnepét a keresztény gondolkodásban, és tisztelte meg azt a néphagyományhoz való kapcsolódás által. Ez a „rétegződés” különösen jól megfigyelhető abban, hogy sok vidéken a Szent Iván-éji szokásokat a mai napig élik – még akkor is, ha azok eredeti jelentése már kevésbé ismert.

 Szabadkőműves párhuzamok                                                                                                           

A szabadkőművesség különösen jelentősnek tartja a Szent János-napot, amelyet a spirituális fény keresésének, önismeretnek és testvéri egységnek szentel. Két Jánost ünnepelnek:

Keresztelő Szent Jánost - a nyári napfordulón, és 

Szent János evangélistát – a téli napfordulón.

Ez a kettősség a természet ciklusait és az emberi élet két pólusát jelképezi: világosság és sötétség, kezdet és vég, tudás és hit. A nyári Szent János a cselekvés, a beavatás és a tudatosság jelképe, míg a téli János inkább a befelé fordulás, elmélkedés és tanítás szimbóluma.

A szabadkőműves rituálék különleges jelentést tulajdonítanak az iniciációs szimbólumoknak. A VITRIOL kifejezés – “Visita Interiora Terrae Rectificando Invenies Occultam Lapidem” – felszólítás az önvizsgálatra: „Látogasd meg a föld belsejét, és megtisztulva megtalálod a rejtett követ.” Ez a spirituális fejlődés metaforája, ahol a tanuló a saját mélységeibe merül, hogy ott megtalálja a belső fényt – a szellemi igazságot.

Az ünnep során a testvéri közösség is kulcsszerepet kap. A szertartások részeként a fény meggyújtása, a tudás jelképes átadása és a fogadalmak megerősítése történik. A logikai ülések közös étkezéssel, beszédekkel, tósztokkal zárulnak, amelyek nemcsak az ünnep öröméről, de az emberi összetartozás erejéről is szólnak.

 Babonák, jóslás és mágikus rítusok

Gyógyfüvek gyűjtése – a természet ereje csúcson

Úgy tartották, hogy Szent Iván éjszakáján a gyógynövények ereje megsokszorozódik, mert a napforduló fénye és energiája ekkor a legerősebb. A néphit szerint ilyenkor szedett növények:

• hatékonyabbak a gyógyításban,
• védelmet nyújtanak a rontás ellen,
• és szerencsét hoznak a ház körül.

Különösen keresett volt a cickafark, orbáncfű, zsálya, kakukkfű, és a Szent Iván virága (pl. liliom), amelyet gyakran koszorúba fontak vagy a párna alá tettek álomhozóként.

 ❤️ Szerelmi varázslatok és jóslások – a szív titkai

A szerelem mindig is központi szerepet kapott ezen az éjjelen. A lányok és fiatalasszonyok különféle praktikákat alkalmaztak, hogy megtudják:

• ki lesz a jövendőbelijük,
• mikor mennek férjhez,
• vagy hogy hűséges-e a párjuk.

Néhány elterjedt szokás:

• Almasütés: az almába tűzött gombostűk száma vagy az alma repedése árulkodott a szerelemről.
• Tűzugrás párosan: ha egy szerelmespár kézen fogva ugrotta át a tüzet, kapcsolatuk erős és tartós maradt.
• Koszorúfeldobás: a lányok virágkoszorút dobtak fűzfára – ha fennakadt, hamarosan férjhez mentek.

 👻 Szellemek elűzése – a fény védelmező ereje

A néphit szerint Szent Iván éjjelén a szellemek, boszorkányok és más természetfeletti lények különösen aktívak. Ezért az emberek különféle módszerekkel próbálták elűzni őket:

• Tűzgyújtás: a máglya fénye és melege elriasztotta a gonoszt.
• Füstölés gyógynövényekkel: például ürömmel vagy zsályával tisztították meg a házat és az udvart.
• Zajkeltés: kolompolással, énekléssel, dobolással zavarták el a rossz szellemeket.

Egyes hiedelmek szerint ezen az éjjelen az állatok is megszólalhatnak, és a forrásvizek gyógyító erejűvé válnak.

Ez az éjszaka tehát nemcsak a fény és a természet ünnepe, hanem a lélek, a szerelem és a sors titkainak felfedésére is alkalmas.

A Szent János-nap tehát túlmutat egy vallási vagy kulturális eseményen. A pogány örökség, a keresztény hit és a szabadkőműves eszmeiség egyaránt a megújulás, a tudás és az önmagunkkal való kapcsolat ünnepeként tekint erre a napra. Az év ezen fordulópontján nemcsak a nap jár csúcson – az emberi lélek is elérheti fényének tetőpontját.